Aki távol él, ritkán látja, vagy sajnos már nincs lehetősége. Apróság ami eszembe jutott, de tudjuk mind. Megbecsülöm, hogy van mit ennem és azt is, hogy el tudom készíteni ha megkívánom....
Azonban ha ráharapok a túrósra, vagy kakaósra vagy a lekvárosra vagy a stb. sosem lesz olyan az íze a palacsintámnak, mint amit Drága Édesanyám készít nekem! Abban van a legjobb izű szeretet. A fűszer, az emlékek amik örökre bevésődnek az ember fejébe.
Ilyenkor a hiánytól a szívem is úgy összeszorul, aszalódik, mint a mazsola, amit Anyu sosem rakott a túróba, mert tudta, hogy nem szeretjük.

Aki el akar menni, azt hagyd elmenni...úgyis jön helyette egy jobb, aki kedves lesz, meg mindent megtenne érted, de úgysem kell, mert neked az kell aki nem lehet a tiéd, mert el akar menni. Ilyen egyszerű. :)

Az érzés felbecsülhetetlen: amikor egy kemény edzés után elképzeled, hogy úgy mész le a lépcsőn, mint a filmben a Titanic kapitánya miközben megjelenik a vacsoránál, ehelyett a valóságban olyan kecses vagy, mint egy újszülött hormonzavaros zsiráf.

Milyen érdekes, hogy azok az emberek, akik miatt a legbátrabbnak érzed magad, akiktől olyan energiát kapsz, ami legyőzhetetlenné tesz. Amikor egyetlen léggömbe kapaszkodva is tudod, hogy körberepülhetned a világot... Mégis ezek az emberek az életedben azok, akik egy szempillantás alatt a legsebezhetőbbé tudnak tenni. Varázsütés szerűen megfosztanak attól az erőtöl, amely előtte sziklákat tudott porcukorrá zúzni. Aztán csak azt vesszük észre, hogy még a takarót felemelni is alig bírjuk, nehéz pajzsként zárja el a külvilágot. Ám az ágy alatt elrejtőző kiscicából is válhat üvöltő, bátor oroszlán. Elég egy tett, egy szó, születés vagy halál, vagy....sorolható. Ennyi elég a teljes valtozáshoz, a "mithogyanfogunkmásképpcsinálni" életünkhöz: egy másik személy.

Amikor kicsi voltam és anyu mesélt nekem esténként, akkor mindig úgy gondoltam semmi rossz nem történhet. Ott feküdtem a mellkasán és unalmasabb részeknél arra figyeltem, hogy hogyan dobog a szíve és mennyire emelkedik meg a fejem amikor levegőt vesz. Bármennyire is elkalandoztam akkor is tudtam, hogy biztonságban vagyok. A környezet és a mese is tudatja velem, hogy minden rendben lesz.

Aztan eltelnek az évek és ugyanúgy vágyom erre az érzesre, amikor 100%-ban tudom, hogy minden tökéletes. Ám senki sem tudja biztosítani. A legfélelmetesebb, hogy én saját magamnak sem.

Elképzelek valamit és nem tudom biztosra megígérni magamnak, hogy úgy lesz. Vagy ha meg is ígérem, akkor is ott áll az a pici külső tényező, ami a pofádva röhögve közli veled, hogy "asszitted mi?". Hiába küzdünk, tanulunk, várunk, valahogy gyakran mégsem azt kapjuk, amit szeretnénk. Nem úgy, mint anno a mesében, amikor mindenki tudta mi a feladata és mindenki megkapta amit szeretett volna. Nem erről kellene szólnia?

Ezen negatív gondolatmeneteim közben bátyám felhív telefonon, röviden elmondom neki is, hogy a valóság mennyire kegyetlen.

- Most állsz éppen hugi? - kérdezi

-Nem.

-Akkor ülsz?

-Igen.

-Akkor kelj fel, menj oda a falhoz, nézz ki egy pontot és fejelj bele egy hatalmasat!

Elkezdtem hangosan nevetni és fél másodperc alatt kiléptem a "jajjdesz@razélet" fogságából.

Lám-lám néha nem kellenek tündérmesék és szőke hercegek ahhoz, hogy tudjuk minden rendben lesz. A valóságban is megtörténnek a jó dolgok, pont azért mert nem tudjuk mi vár ránk. Hát erről szól!