Amikor kicsi voltam és anyu mesélt nekem esténként, akkor mindig úgy gondoltam semmi rossz nem történhet. Ott feküdtem a mellkasán és unalmasabb részeknél arra figyeltem, hogy hogyan dobog a szíve és mennyire emelkedik meg a fejem amikor levegőt vesz. Bármennyire is elkalandoztam akkor is tudtam, hogy biztonságban vagyok. A környezet és a mese is tudatja velem, hogy minden rendben lesz.

Aztan eltelnek az évek és ugyanúgy vágyom erre az érzesre, amikor 100%-ban tudom, hogy minden tökéletes. Ám senki sem tudja biztosítani. A legfélelmetesebb, hogy én saját magamnak sem.

Elképzelek valamit és nem tudom biztosra megígérni magamnak, hogy úgy lesz. Vagy ha meg is ígérem, akkor is ott áll az a pici külső tényező, ami a pofádva röhögve közli veled, hogy "asszitted mi?". Hiába küzdünk, tanulunk, várunk, valahogy gyakran mégsem azt kapjuk, amit szeretnénk. Nem úgy, mint anno a mesében, amikor mindenki tudta mi a feladata és mindenki megkapta amit szeretett volna. Nem erről kellene szólnia?

Ezen negatív gondolatmeneteim közben bátyám felhív telefonon, röviden elmondom neki is, hogy a valóság mennyire kegyetlen.

- Most állsz éppen hugi? - kérdezi

-Nem.

-Akkor ülsz?

-Igen.

-Akkor kelj fel, menj oda a falhoz, nézz ki egy pontot és fejelj bele egy hatalmasat!

Elkezdtem hangosan nevetni és fél másodperc alatt kiléptem a "jajjdesz@razélet" fogságából.

Lám-lám néha nem kellenek tündérmesék és szőke hercegek ahhoz, hogy tudjuk minden rendben lesz. A valóságban is megtörténnek a jó dolgok, pont azért mert nem tudjuk mi vár ránk. Hát erről szól!